Rám-szakadék, Holdvilág-árok, Dobogókő – ismerősen hangzó nevek minden Budapest környéki számára, akinek volt valaha túrabakancs a lábán. Kellemes tavaszi hétvégeken, ünnepnapokon emberek százai indulnak meg a főváros irányából, hogy bejárják kedvenc útvonalaikat, szurdokaikat. Ám azt jóval kevesebben tudják, hogy alig pár kilométerrel arrébb ugyanolyan csodás helyekre bukkanhatunk, amiket valamiért szinte mindenki elfeledett.

Általános iskolás túrázók vezetőjeként már több mint tizenöt éve járom Magyarország hegységeit. Lassan úgy éreztem, hogy kimerítettem a rendelkezésre álló repertoárt, ezért elkezdtem újabb és újabb helyszínek után kutakodni. Így derítettem ki, hogy a Budapestről mindössze másfél-két óra alatt elérhető Visegrádi-hegységben vannak még felfedezésre váró természeti csodák.

A méltóságteljes hegycsúcsok, a gyönyörű kilátás a Dunakanyarra, a bájos hegyi falvak, az érdekes sziklaalakzatok és izgalmas szurdokvölgyek, amelyek ma már a Duna-Ipoly Nemzeti Park védelme alá tartoznak, rengeteg embert vonzanak ide. Egy kellemes hétvégén a legnépszerűbb kirándulóhelyeken és a hozzájuk vezető útvonalakon komoly forgalmi dugók alakulnak ki. Ám aki nemcsak megszokásból kirándul, az a vidék egészen más arcát is megismerheti.

Ahol régen csak vadászok jártak: Spartacus-ösvény

Sokáig csak egy kanyargó, szaggatott vonalka jelezte a turistatérképeken. A legelvetemültebb természetjárókon és tájfutókon kívül kevesen ismerték a hegység egyik rejtett gyöngyszemének tartott ösvényt. Régi turistaatlaszom szerint az útvonalat az 1930-as években elsősorban vadászati célokra létesítették.

Augusztustól októberig kifejezetten tilos volt rajta a túrázás, hogy a kirándulók ne zavarják a környék vadállományát. 2015-ben aztán mégis úgy döntött a Pilisi Parkerdő Zrt., hogy megvalósítja a turisták több évtizedes álmát, és módosítja az eredetileg Pilisszentlászlóról a Lepence-patak völgyében futó zöld turistajelzés útvonalát. Így ma már a Spartacus-ösvényen keresztül Visegrádig bárki nyugodtan végigjárhatja a négy és fél kilométeres útvonalat.

Március elején harmincfős csapattal indultunk útnak, hogy a saját szemünkkel is meggyőződjünk az útvonal szépségéről. Amíg a dobogókői járatra egy tavaszi hétvégén épphogy fel tudjuk préselni magunkat a sok hasonszőrű bakancsos-hátizsákos utas közé, a pilisszentlászlói buszon még ülőhelyünk is akadt.

Végigbandukoltunk a hegyvidéki falucska néptelen utcáján, majd az alig két kilométeres könnyű séta után táblával jelzett elágazáshoz értünk. Figyelem! A Spartacus-ösvény nehéz szakaszokat is tartalmaz, ezek leküzdése megfelelő felkészültséget, felszerelést, fizikai állapotot igényel” – olvasható az itt elhelyezett igényes fatáblán. Veszélyek helyett azonban mi csupán egy kellemes, egy nyomon kanyargó ösvényt találtunk.

A keskeny úton ugyan csak libasorban tudtunk haladni, de ezen a csendes, nyugodt márciusi délelőttön semmilyen komolyabb nehézséggel nem kellett szembenéznünk. Persze télen, havas körülmények között nyilván nagyobb a lecsúszás veszélye az ösvény mellett leszaladó meredek lejtőn.

Az Öreg-Pap-hegy oldalán kanyargó ösvény meglepően jól kiépített. Amíg haladtunk, volt időnk gyönyörködni a gyönyörű tavaszi erdőben, rácsodálkozni a szebbnél szebb tájrészletekre és érdekes sziklaképződményre.

Néhol kikanyarodtunk a meredek bércekre, másutt apróbb patakvölgyeket keresztezve szeltünk át völgyeket. Igazi túrás hangulat lett úrrá rajtunk, amelyhez az is nagyban hozzájárult, hogy egyedül birtokoltuk a terepet, közel s távol nem láttunk senkit. A második kilométer után egy gyönyörű kilátóhelyre leltünk. Balunkon felsejlett a fák mögött a Duna-kanyar íve.

Utunkat andezit agglomerátumból álló formás kis sziklatornyok szegélyezték, árnyas erdőkön, csendes bükkösön, napsütötte tölgyeseken át vezetett. A harmadik kilométer után egy kis tisztáson már messziről megpillantottuk a Jenő-kunyhó egyszerű faépületét. A házikó meglepő módon nyitva állt, kis konyhával és két ággyal várta az arra tévedő vándorokat.

Kicsit pihentünk a házikó előtti tűzrakóhely mellett, majd megkezdtük az ereszkedést a Visegráddal határos Apátkúti-völgybe. Az ösvény egészen a Telgárthy-rétig kanyarog le, ahová már akár autóval is be lehet hajtani. Mi azonban mégsem itt fejeztük be a túrát, inkább újra felfelé bandukoltunk a völgy szilaj patakja mentén.

Az út szelíden emelkedett a Kaán- és Alpár-forrás mellett a hegység szíve felé. A végén már azt sem tudtuk, hányszor keltünk át a patakon. Persze nem mindenki tért vissza száraz lábbal a 14 kilométeres túra kiinduló- és egyben végpontjára, Pilisszentlászlóra, de ez már csak így szokott történni.

Megfelelő időjárási körülmények között kevésbé tapasztalt túrázónak is szívből ajánlom ezt a túrát, de esős, csúszós időben érdemesebb más útvonalat választani.